A kötet rendkívüli! Arpad Sopsits leginkább a filmjeiről ismert, pedig kivételes költő is, csakhogy eddig a fióknak írt! 
A SAJÁT KÉZ című könyvét a TISZApART MOZI -ban majd Martfűn is bemutattuk.
Sopsits Árpád Balázs Béla-díjas színház- és filmrendező, forgatókönyvíró. Több színházban dolgozott, szerzőként, színészként, rendezőként, sőt díszlet- valamint jelmeztervezőként is. Ez már önmagában megmutatja sokoldalúságát, kreativitását, mégis elsősorban filmrendezőként vált ismertté. Első filmjét 1987-ban jegyzi Szabadjegy a bombatölcsérbe címmel. Általa legjelentősebbnek tartott filmek: Céllövölde (1990),Torzók (2001), A hetedik kör (2008), A martfűi rém (2016)
Magánemberként művelt, olvasott, sokat látott és megélt, karakán, de nagyon érzékeny személyiség, aki nem fél eltérni a megszokottól. Több mint ötven éve ír, de csak pár éve tudták rávenni a barátai a publikálásra. Életútja és képekben gondolkodó, filmes világlátása erősen meghatározza gondolatiságát. Filmjeit tekintve nem a nevetés jut elsőként eszünkbe, s talán nem is érjük ennek miértjén, hiszen Sopsits Árpád jóhumorú ember. A Saját kéz című kötetét elolvasva viszont sok minden a helyére kerül. Egyedi képi világgal, szabadszájú, mély érzelemmel, rejtett kitárulkozással, bátor felvállalással megírt versek jellemzi. Mondhatnánk, ez a kötet egy életrajzi regény, mert a versek egymásba érve, egymást egészítik ki vallomásfolyamként, miközben olyan kortérképet mutatnak, amiben egy ember életén keresztül mindenki talál párhuzamot.
A 8 fejezetből álló könyv küllemében is egyedi. A visszafogottságát japán eleganciába csomagolja. A tartalom tagolását (lásd a borítót és fejezetek felvezetőit) képekben, stílusosan saját kezének fotóba rögzített mozdulataival oldja meg.
Mondanivalója sorokká formálását tekintve is megfigyelhető költői kreativitása. Bravúrosan használja a versírás lehetőségének sokféleségét, miközben némi iróniával fogalmazza meg a mai kortárs irodalomhoz támasztott sokszor ellentmondásos igényeket.
Találunk szójátékot, képverset, szabadverset, végtelen meditatív verset, ami úgy hullámzik, mint a tenger, haikut, bölcseletet, naplót és egyedi, kisregényszerű gondolatszőttest egyaránt, amiben 36 költő és írótárs előtt tiszteleg.
A fejezetek témájukat tekintve önálló kötetként is megállnák helyüket. Sokszor egészen nyersen, kendőzetlen dühvel, másszor szerelmes gyengédséggel, vagy tébolyult zavartsággal mutatják meg, mi játszódik le egy érzékeny lélekben gyermekként, szeretőként, kórházi ápoltként vagy író, költőtársként. Szerelmes verseinek pikantériáját az is adja, hogy nemegyszer belebújva bőrébe, a másik nemet is tökéletesen képviseli.
A Saját kéz egy olyan kötet, amiben minden alkalomra, élethelyzetre, és talán igényre találunk sorokat. Mégis olyan, amit mélységei miatt csak úgy egyhúztomra nem olvas el az ember. Talán nem véletlen, hogy a jelenkor nagyjai komolyan felkapták a fejüket, amint beleolvastak és jelölték az Év könyve díjra.
