„Nem hiszem, hogy sok olyan dolog van a világon, amiről te meg én ne beszéltünk volna már. Ezek közül a kibeszéletlen kevesek közül azt szeretném elmondani neked és mindenkinek, ami, most talán fontosabb, mint máskor. Pontosan emlékszem rá, mikor, miért találkoztunk először. Azt azóta se mondtam el, hiszen én se tudtam, hogy személyesen ugyan nem, de akkor már ismertelek téged – ha nem is a szokásos értelemben. A (munka)helynek, amivel közben én is összenőttem, volt két oszlopa, a Szabó testvérek. Tőlük hallottam rólatok. Ők meséltek arról, hogy van a múzeum közelében (mert persze ez az a számomra szent hely), ahhoz hol közelebb-hol távolabb tőle, egy család, sok testvér, akikre egy országépítést is rá lehetne bízni. Amihez hozzáfognak, abból valami jó lesz. A Danyik. Ha országot nem is, sok minden mást építettek. Közülük hárman kerültek igazán a múzeum közelébe. Én is találkoztam mindhármójukkal, de együtt csak Tóni bácsival dolgoztam. Hamar megtapasztaltam, hogy nincs olyan probléma, aminek a megoldásához ne tudná a kulcsot. Később a „két oszlop” tudományos munkáit is olvastam a családról – merthogy erről írni kellett. Mit tudtak, mitől voltak olyan érdekesek? – kérdezhetnénk. Bizonyára szebben is lehetne mondani: semmi különöset, „csak” amellett, hogy mindenbe beletanultak, ami az életükhöz kellett, jóakarattal, állandó jóindulattal és megoldáskereső szándékkal álltak mindenhez és segítő, derűs lélekkel mindenkihez. A nehézségek ellenére, amelyek őket sem kerülték el, sütött rájuk a nap – és azoknak is jutott, akik a körükbe tartoztak. Amit az életedből látok, abban ugyanezt látom. Amihez hozzáfogsz, vagy akár csak érinted, abból valami jó lesz. Süt rád a nap – és azokra is, akik körülötted vannak. Ez az erő van benned is, mert te ők is vagy.”